Ayuthaya
Az egy hét hosszú konzumálás és tespedés után Bangkokból első lendülettel csak Ayuthayáig sikerült eljutni, ami úgy 80 km-re északra fekszik a fővárostól. Szó szerint fapados vonattal utaztunk másfél órát a thai történelem egyik legfontosabb városáig. Az 1 méteres tengelytáv és a bangkoki főpályaudvar icipici mérete miatt a thai vasút inkább tűnik az állam (a király?) költséges hobbijának, mintsem valódi közlekedési eszköznek. Úgyis mindenki buszozik.
Ayuthaya a történelmi Thaiföld (anno Sziám) fővárosa volt az európaiak feltűnésétől kezdve egészen a 18. század végéig. Itt lakott a király, és idáig hajóztak fel a nagy kereskedőhajók, hogy lerakják a portékáikat. Izgi hely volt, éldegélt itt mindenféle náció a japántól a portugálig, volt bordély, fűszerkereskedés, minden, ami a korabeli nagy ázsiai kikötővárosok bármelyikében.
A múlt idő lényeges, a városkát manapság mesze nem mondanám izgalmasnak. Az egész régi hóbelevancból nem maradt szinte semmi. A várost két év háborúskodás után elfoglalta az épp reneszánszát élő burmai királyság hadserege xxxxxben: kirabolta, majd az egészet felgyújtotta. Egy nagyon gagyi Bagan (link) maradt: templomok és egyéb vallási épületek, minthogy csak ezek épültek akkoriban téglából.
A mai Ayuthaya egyik fele egy teljesen átlagos ázsiai kisváros csicsás-girlandos betonházakkal és bádogtetejű cölöpéttermekkel. Mivel a hely a thaioknak fontosabb mint a külföldieknek, a turistagettó mindössze egy pici utcácska. A város másik fele egy elhanyagolt állapotban lévő nagy közpark, ahol a megmaradt történelmi épületek düledező romjait lehet megtekinteni. Minden romra két virsliárus bódé és egy fagylaltoskocsi jut.
Mindez valószínűleg csak nekem érdekes, én nagyon szívesen sétálgatok düledező épületek között, amire a thaiok az összes megtalált Buddha darabkát felpakolták. Sára leginkább a pici múzeumban talált magára, ahol mindenféle piros gombokat megnyomva hülye népzenéket indított el egyre-másra, a csoportnak magyarázó idegenvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében.
Mivel egy napnál több látnivaló tényleg nincs, elefántháton meg már ültünk Nepálban, elhatároztuk, hogy elindulunk. Ha meg már elindulunk, akkor rögtön Laosznak megyünk, jöjjön a dzsungel végre. Chiang Mai kihagyva, rövidített útvonalon, Nong Khain keresztül megyünk Laoszba.

Az egy hét hosszú konzumálás és tespedés után Bangkokból első lendülettel csak Ayuthayáig sikerült eljutni, ami úgy 80 km-re északra fekszik a fővárostól. Szó szerint fapados vonattal utaztunk másfél órát a thai történelem egyik legfontosabb városáig. Az 1 méteres tengelytáv és a bangkoki főpályaudvar icipici mérete miatt a thai vasút inkább tűnik az állam (a király?) költséges hobbijának, mintsem valódi közlekedési eszköznek. Úgyis mindenki buszozik.


Ayuthaya a történelmi Thaiföld (anno Sziám) fővárosa volt az európaiak feltűnésétől kezdve egészen a 18. század végéig. Itt lakott a király, és idáig hajóztak fel a nagy kereskedőhajók, hogy lerakják a portékáikat. Izgi hely volt, éldegélt itt mindenféle náció a japántól a portugálig, volt bordély, fűszerkereskedés, minden, ami a korabeli nagy ázsiai kikötővárosok bármelyikében.


A múlt idő lényeges, a városkát manapság mesze nem mondanám izgalmasnak. Az egész régi hóbelevancból nem maradt szinte semmi. A várost két év háborúskodás után elfoglalta az épp reneszánszát élő burmai királyság hadserege 1767-ben: kirabolta, majd az egészet felgyújtotta. Egy nagyon gagyi Bagan maradt: templomok és egyéb vallási épületek, minthogy csak ezek épültek akkoriban téglából.


A mai Ayuthaya egyik fele egy teljesen átlagos ázsiai kisváros csicsás-girlandos betonházakkal és bádogtetejű cölöpéttermekkel. Mivel a hely a thaioknak fontosabb mint a külföldieknek, a turistagettó mindössze egy pici utcácska. A város másik fele egy elhanyagolt állapotban lévő nagy közpark, ahol a megmaradt történelmi épületek düledező romjait lehet megtekinteni. Minden romra két virsliárus bódé és egy fagylaltoskocsi jut.


Mindez valószínűleg csak nekem érdekes, én nagyon szívesen sétálgatok düledező épületek között, amire a thaiok az összes megtalált Buddha darabkát felpakolták. Sára leginkább a pici múzeumban talált magára, ahol mindenféle piros gombokat megnyomva hülye népzenéket indított el egyre-másra, a csoportnak magyarázó idegenvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében.

Mivel egy napnál több látnivaló tényleg nincs, elefántháton meg már ültünk Nepálban, elhatároztuk, hogy elindulunk. Ha meg már elindulunk, akkor rögtön Laosznak megyünk, jöjjön a dzsungel végre. Chiang Mai kihagyva, rövidített útvonalon, Nong Khain keresztül megyünk Laoszba.