A Havelock-sziget a legfejlettebb és legturistásabb, de az infrastruktúra fejlettsége még így sem éri el egy magyar faluét. A strandok és a falvak (igazándiból egy falu van és ezen kívül házak itt-ott az út mentén) rendkívül fantáziadús módon számozva vannak, nincs nevük. Az ember előbb vagy utóbb, de bele kell nyugodjon, hogy a hármas és ötös strand között nincs négyes, úgyhogy nem a rendszer nem csak a kreativitást, a következetességet is nélkülözi.

A strandokat egy keskeny betonút köti össze, ezen száguldoznak a riksák, motorok, szkúterek, a megtömött terepjárók és naponta néhányszor a helyi busz. Közvilágítás nincs, és mivel este 6-kor már csak a csillagok vannak az égen, hazajutni az „étteremből” a szállásra valódi ideg- és reflexjáték. Libasor, zseblámpa és jó fül, aztán egyszer csak hazaérsz. Az egyik ilyen utunkon például egy kikészült angol gyerek ütött el majdnem, akit aztán mi húztunk ki a bokorból, amibe némi gyanakvás után egyenesen belekerekezett.
2006 óta van internet (a szatellites fajta, ami nagyon lassú és nagyon drága), és a faluban még ATM-re is leltünk. Az egész szigetet egy napelemfarm látja el árammal, ittlétünk alatt áramszünet nélkül.


A szigeten egy árva őslakost sem láttunk, pedig az Antropológiai Múzeum szerint élnek itt is. A helybéliek felerészben bengáliak, felerészben burmaiak (ma Mianmar), néhány százan lehetnek összesen, és mindnek van valami köze a turistákhoz.

Mi az ötös strandon laktunk. Ez hozta a klasszikus, pálmafás, fehér homokos strandérzést, itt-ott óriási, a homokon támaszkodó örökzöldekkel. Itt nagyon sziklás a part, a néhai korallok igen megkeserítik az életed, igazándiból fürdeni csak dagályban lehet. Az apályt a Balaton déli partjához lehetne hasonlítani: körülbelül a Badacsonyig kell begyalogolni, hogy ne térdig érjen a víz.

Az első pár nap után eldöntöttük, hogy nem megyünk tovább kevésbé lakott/turistás szigetre, mivel itt sem voltak sokan, az ember simán eltölthetett fél napokat a parton úgy, hogy senkivel sem találkozott.

A sziget másik oldalán van még két strand, ide azért ellátogattunk.

Az Elefánt strandon - búvárvizsgánk nem lévén - pipás búvárkodtunk egyet (6500 Ft-ért). A szirt, ami körül úszkáltunk meglehetősen halott volt, de azért sok szép, színes trópusi hallal találkoztunk. Jó volt, de megállapítottuk, hogy a felülről szemlélődésnél klasszisokkal jobb lehet a búvárkodás, úgyhogy újra feltámadt bennünk a vágy, hogy Thaiföldön – ahol a legolcsóbb - elvégezzünk egy búvártanfolyamot.

A hetes strand tartogatta a nagy meglepetést. A paradicsomra bukkantunk. Itt nem pálmafák, hanem óriásira nőtt, szürke törzsű erdő szegélyezte a partot. Ha ez lehetséges, a homok itt fehérebb, a tenger kékebb, part még kihaltabb volt, a partra vetett kis koralldarabok – amiket Sára lelkesen gyűjtögetett - színesek voltak és az apály itt nem tette lehetetlenné a fürdést. Az erdőben sétálni olyan volt, mintha egy elveszett világban sétálgatna az ember. Itt azonban csak méregdrága luxus vagy fürdő nélküli minimum kunyhók voltak és szinte semmi étkezési lehetőség.

Vegyük előre a dolgokat, amik zavartak minket az itt töltött tíz nap alatt, hogy aztán elmerülhessünk a boldogságban és lelki feltöltődésben:
Soha nem gondoltam volna, de gyümölcsöket csak horrorisztikus áron lehetett venni. Azt hittük, tömni fogjuk magunkba az ananászt és a papaját, de ez sajnos elmaradt. Ugyanez volt a helyzet a frissen facsart levekkel is.
Az éttermekben fellelhető ételek - egy-két jól elkészített fish curry-t vagy sült halat leszámítva - meglehetősen laposak voltak, és újra otthoni ételekről álmodoztunk, mint India elején.
Az LP jóslata a szörnyű turistákról, nagyrészt igaznak bizonyult. Az utolsó napjainkban ugyan érkezett egy hajónyi angol-holland-német vidám és barátságos felmentősereg, de előtte általában menekültünk minden szociális helyről a hangos, nagyzoló, pénzükkel kérkedő és a vendéglátóinkat hangosan fikázó fiatalok elől.

A majdnem három hónap folyamatos rohanása után ennyi időt egy  helyben tölteni szálláskeresés és alkudozás nélkül, ez volt, amire a leginkább vágytunk. Reggelente a dagállyal áztunk egy kicsit a tengerben, majd a függőágyainkban olvasgattunk az ebédig. Ebéd után ugyanez még egyszer, és kilenckor már alszik az ember sokszor vacsora nélkül. Két szabály volt az életünkben összesen: korán kelni, hogy élvezhessük a napot és dagállyal fürdeni, hogy egyáltalán fürödhessünk.

Az élet itt nagyon olcsó. Mi átlagosan alig több, mint 6000 Ft-ot költöttünk naponta, pedig nem tagadtunk meg magunktól semmi komolyat. Ha azonban egy egyszeri turistapár spártai módon egy fürdő nélküli nádkunyhóban tölti az éjszakáit, unalmasan és odafigyelve eszik, akkor ez az összeg levihető napi 3000 Ft-ig. Napi 3000 Ft-ért élni egy tökéletes, trópusi paradicsomban, hát nem elképzelhetetlen ez?