Északról a rizsteraszok, barlangok és a házi joghurt világából nagy nehezen elbuszoztunk Maniláig. Nagy nehezen, írom, mert hosszú volt az út sok különböző busszal, dzsipnivel, büdös, érdektelen városkával, várossal, mindig a legjobbkor leszakadó éggel és az út felénél egy túlárazott, hideg, ablak nélküli hotelszobával.


A Fülöp-szigetek utazási prospektusaiból nem szabadna kihagyni a nem kellemes, viszont teljesen kihagyhatatlan élményt: juss el A nagyobb városból B nagyobb városba repülő nélkül, mondjuk, két teljes napig utazva. Egy ízletes szeletke az igazi filippínó világból. Manilától aztán már minden simán ment, repülőjegyünk volt Legazpiig, a majdnem célig.


Legazpiba megérkezve még a reptéren hamar összeszerveződtünk hatan nyugati turisták, és kifizettük Boy-t, hogy minibuszával vigyen el bennünk Donsolig. A majd százkilós Boy arról beszélt, hogy őt most már Big Boy-nak kéne hívni, de sajna rajta maradt a sima Boy, meg hogy ő elvisz minket bármikor bárhova, csak írjuk fel a telefonszámát. Engedelmesen mindenki felírta a telefonszámát, aztán a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de minket már soha többet nem vitt sehova.


De nem húzom tovább, térjünk a lényegre: cápák. Mi ide a cetcápák miatt érkeztünk. Ezek a hatalmas, plankton, krillt fogyasztó porcoshalak épp itt szeretnek úszkálni, a Donsol környéki vizekben. (Olvassatok róluk többet a KK-n itt, mi is tőlük és a lelkesedésüktől kaptuk az ötletet, hogy eljöjjünk ide.) A falu remekül megél a cápák divatosságából, sok a filippínó és még több a nyugati turista, aki mind-mind úszni szeretne a dögökkel.


Megérkezésünk délutánján a regisztrációkor még nem sejtettünk semmit, de mikor másnap reggel hétkor megérkeztünk az irodához, és még a bejárat előtt, az utcán is állt a tömeg, akkor befurakodott az agyunkba a gyanú, hogy nem lesz ez így jó. Az előző nap megnézett oktató videó, miszerint szigorú „egy hajó-hat ember-egy cápa” korlát van érvényben a turisták alapján több, mint száz aktuális cápát feltételezett. Vagy nagyon véres harcot a hajók között. Vagy csak nem mondott igazat.


Sajnos se nem volt sok cápa, se nem dodzsemeztünk értük, a legrosszabb variáció élt: legalább harminc hajó futott ki mindegyik fedélzetén hat vagy több emberrel, és ha az egyik talált valamit, akkor mind arra vette az irányt.
Aztán szép mind csalódottan vissza fordult, esetleg még röhögött egy kicsit a szerencsétleneken, akik a hidegben beugráltak az utólag tévesnek ítélt riasztásra a vízbe, és elkeseredetten másztak vissza, hogy tovább induljon a keresés.


A hajókon a turisták mellett több nagyon fontos filippínó cápaszakértő dolgozik, egy kormányos, egy cápaleső és egy instruktor (Butanding Interaction Officer, magunk sem hisszük el), akinek a rikkantására vízbe veted magad. Nos, nekünk rendkívül lelkes csapat jutott, tízpercenként megfürdettek a négy órás út alatt, a többi hajó mindig csak picit később ért oda, mikor mi már másztunk kifelé.


Fel nem foghatom, hogy miért nem szervezik az embereket csoportokba előre, és osztják be őket az egész napra különböző időpontokra, hogy egyszerre csak öt hajó legyen a vízen. 
Hogy nem írok a cápákról?Nem véletlen.Nem voltak.
Összesen háromszor volt alkalmunk megpillantani őket néhány másodpercre, és akkor is csak a hátuk egy részletét vagy a farkuk láttuk. Annyira rossz volt a látótávolság, hogy másfél méter utána homályba veszett minden. Úgyhogy a lényegből, hogy óriási, szelíd, tátott szájú állatokkal úszunk, egy kétmásodpercig látható pettyes felszín maradt.


Csalódottságunkat csak az enyhítette, hogy a hajó filippínó legénysége még nálunk is csalódottabb és szomorúbb volt, egyszerűen képtelenség volt rossz érzéssel távozni, olyan kedvesek voltak. A négy óra vége felé amúgy is elkezdett ömleni az eső, úgyhogy a maradék kedvünk is eltűnt. Bőrig áztunk, hazarohantunk, ittunk egy vödör teát, és több órán át tervezgettük, hogy innen hogyan, mivel, mennyi idő alatt jutunk el Taclobanig, ahonnan pár nap múlva repjegyünk volt Cebuba. Rossz időt mondtak az elkövetkezendő napokra is, úgyhogy maradni nem sok értelme lett volna.


Ha napsütéses az idő, lehet, hogy többet lehet látni a cápákból, de ez már akkor sem az a különleges élmény, mint aminek a Lonely Planet beállítja a felvert árakkal, a masszív tömeggel és a kama videóval.