Hong Kongból az ötödik napon álltunk tovább: két óra alatt átvonatoztunk a népi Kínába. Velünk szemben két indiai üzletember szofisztikált diskurzust folytatott arról, hogy a tulajdonukban lévő laptopok és mobiltelefonok alapján melyiküknek hosszabb a farka.

Érdekes jelenség volt, hogy a kínai határ átlépése (valójában átgurulása) után a nap fénymennyisége érezhetően csökkent, és a stabil alapszín a zöldről a szürkére váltott.


Guangzhou egy – még kínai léptékkel is nagynak számító - tízmilliós város a hong kongi határtól úgy száz kilométerre. A kevés olyan kínai városok egyike volt, ahol a nyugatiak legálisan kereskedhettek és lakhattak a 19. és a 20. században. Maradt is egy darabka nyugat: leginkább London belvárosára emlékeztető öt utcás apró sziget a Gyöngy folyó egyik kanyarulatában.


A város nagyobb része a ráncfelvarrás utáni állapotot mutatja, az ötvenes évek jellegtelen betonházai helyén modern jellegtelen üveg-acél tornyok nőnek ki a földből körülbelül kettő egy hét alatt. A metrók a hong kongi metrók másolatai, és majdnem olyan hatékonyak és kényelmesek is.


Ahhoz képest hogy mindenféle beszámoló és előzetes élmény alapján hogyan rettegtünk Kínától, az első nap zökkenőmentesen és viszonylag olcsón telt. Ez a város a szmogot és a viszonylagos lélektelenséget leszámítva élhetőnek tűnt sétálóutcákkal, tűrhető forgalommal, elfogadható mennyiségű köpködéssel és kezelhetően löködő tömeggel.


Ideérkezésünk másnapján azonban beleütköztünk az első komolyabb problémába: majdnem egy teljes napon keresztül képtelenek voltunk transzportot találni a csekély 500 kilométerre fekvő másik, érdekesebb nagyvárosba Xiamenbe.


Ott kezdődött, hogy a vasútállomáson kiderült - mintegy másfél órácska sorbanállás után -, hogy még három nappal később sincs egy szabad hely sem a nekünk jó vonatokra. Akkor legyen távolsági busz, ugye, úgyhogy a nap hátralevő részét a megfelelő buszállomás felkutatásával töltöttük.

Itt vált a bőrünkön is érezhetővé a sztereotípia: a kínaiak elenyésző része beszél angolul. Aki beszél, az nem biztos, hogy meg mer szólalni, ha meg mer, akkor nem biztos, hogy érteni, amit makog.


Mikor teljes nyolc órája két darab jegy vásárlásával foglalkoztunk, akkor már világossá vált, nem túl kényelmes két hónap áll előttünk. Kihagytuk a szép parkokat, a jóhírű múzeumot, a modern kiállítást, de sikerült két buszjegyet szerezni még aznap estére egy éjszakai buszra Xiamenbe a világvégére megépített óriási űrkikötő-buszpályaudvaron.


A maradék időnkben lényegében csak ettünk, a kantoni konyhát jól fogadta a gyomrunk, annak ellenére, hogy a keserű-büdös kagylós medúza egy kicsit merész nyitásnak bizonyult.