A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.
Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.

A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.


Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.


Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.


Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.


Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.


A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.

A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.


Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.