Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

ápr7

HK

0 Tovább

ápr6

HK kikötő

0 Tovább

ápr5

Élelmiszerbolt Hong Kongban.

0 Tovább

ápr4

HK

0 Tovább

ápr2

Turisták Hong Kongban.

0 Tovább

Miért jó a Fülöp-szigeteken?

Szerettük:

Hogy nem vertek át a dzsipni sofőrök, pont annyit fizettünk az útért, mint a helyiek.

A dzsungelt. Minden vegetáció zöld és buja.

A hajóutakat. Főleg Sára, aki valamelyik előző életében egyértelműen kalóz volt, annyira bírja a tengert.

A nagyobb városokban a fánkosokat. Meg a hot-dogosokat.

Úgy általában a dzsipnizést. A magyar vidéken tök jól működhetne.

A sajtrudacskát.

A rengeteg szokásosnál is gátlástalanabb és huncutabb kisgyereket.

A nyelvet. Spanyolos hangzású ázsiai hablaty angol szavakkal vegyítve. Már a gimnáziumban angolul tanulják a matekot és a természettudományt, mert a filippínó nyelvben nincs megfelelő szókészlet hozzá.

A kólát vanília fagyival. Így néz ki.

A sok ronda, jellegtelen építmény között megbúvó gyönyörű épületeket.

Hogy – ha időben foglalod persze - olcsók a belföldi repülőutak.

A filippínókat. Vidámak, közvetlenek és végtelenül lazák.

A sült tintahal karikát.

Hogy még az utolsó dokkmunkás is azt mondja „no more vacancy”, ha nincs több hely a kikötőben várakozó minibuszban. Mindenki beszél angolul.

Az eget. A legszebb kékek és leglélegzetelállítóbb felhők az eddigi út során.

A Csokoládé hegyeket.


Nem szerettük:

Mivel három méternél többet egy filippínó sem hajlandó gyalogolni, és az utolsó sikátorban is jár egy dzsipni, nincs járda. Mivel neked fogalmad sincs, hogy a Hose Eduardo Paulo útvonalú dzsipni merre megy, te gyalogolnád azt a két rohadt sarkot, de ez az út szélén életveszélyes.

Hogy rohadt agresszíven vezetek.

A rengeteg szexturistát.

Hogy valahogy mindig a drágább vagy legdrágább szobák voltak kivehetőek a ránézésre üres hotelekben.

Hogy nincsen zöldség, hogy csak hús van.

Ezt a zöld zselés borzalmat, ami szerintük desszert, és tönkretette az amúgy finom ebédünket.

Manilát. Nagy, undi.

Hogy általában hideg pacalból, a gyorsételekből és néha a luxusétteremek túlárazott étlapjáról lehet választani, ha evésre kerül a sor.

A nehézkes közlekedést. Így az amúgy is hatalmas ország bejárhatatlanná dagad.

0 Tovább

ápr1

Hong Kongban.

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Építkezés

Indiának is becsületére válna ez az építkezés outfit. Gyakori, hogy a házak földszintje kész és lakható, az első emeletet meg ilyen sündisznó állapotban hagyják, míg a következő generáció be nem fejezi magának.

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Népviselet

Az egyik északi hegyi törzs népviseletben. Élelmes nénik üldögélnek egy szuvenírbolt előtt, és a rúluk készült fotókért cserébe kapnak pár pesot a turisátktól.

0 Tovább

márc31

Hong kong!

1 Tovább

Csokoládé hegyek között

Bohol szigetén a japán események és az ebből adódó útáttervezés eléggé elvonták a figyelmünk a látnivalókról. Sokat szenvedtünk, mire meghoztuk a döntést, hogy a repülőjegyünk végcélját át kell tetetnünk valahova máshova.

De hova?

Nem volt egyszerű a döntés, mert Kína lett volna logikus, ahol viszont elég nagy a hideg még, fogalmunk sem volt, hogy repül-e oda a Cebu Pacific (amivel Japánba mentünk volna), ha repül, mennyibe kerül a jegy, és ami a legfontosabb, nem tudtuk, hogy megkaptuk-e a kínai vízumunkat.

Végül elnapoltuk a döntést: majd Cebuba visszaérve, miután megszereztük az útlevelünk, és tudjuk, hogy mehetünk-e Kínába, beszélünk a légitársasággal, lesz rá körülbelül három óránk, HA a hajónk nem késik.

Becsülettel elmentünk inkább a nagy-nagy nevezetességhez a szigeten: a Csokoládé hegyekhez. Ezek egyedi és nagyon jópofa geológiai képződmények, amelyek eredete vitatott, a filippínó táblák szerint felhalmozódott tengeri korallüledék kiemelkedésével és ezek eróziójával jöttek létre. Akit érdekelnek, itt olvashat még róluk angolul.

Több, mint ezerötszáz hegy terül el errefelé, a száraz évszakban elvileg a hegyeket borító vegetáció (lényegében fű) barnába fordul, innen a név. Nos, idén nem barnultak csokira a hegyek a száraz évszakban, de így zölden sem néztek ki rosszul. Mi egészen le voltunk nyűgözve – nem különben a több száz filippínó turista, akik vihorásztak és lelkesen fotózgatták egymást jobbnál jobb pózokban. Már csak attól, hogy ott üldögéltünk köztük, jobb kedvem lett.

Természetesen híven a gyaloglásirtózásukhoz mindenki motorral vagy kisbusszal jött fel a hegyre, mi voltunk egyedül, akik a tízperces fel majd le sétát bevállalták. A hegyek után elmotoroztunk egy fazonnal pápaszemes makit (Tarsius syrichta) nézni. Szerencsétlen kis makikat a turistáknak tartják egyesével a helyiek, és a „gondozására” kérnek el pár peso-t miután megnézegetted és lefotóztad a kuporgó állatkát. Van ugyan egy központ, ahol természetes környezetükben tartják őket, de az sajna bezárt négykor, a motoros megfélreértett bennünk, és csak idáig hozott el. Megnéztük szegénykét, de nem csináltunk szép, pózolós fotót vele, akárhogy ajánlgatták.

Ez az egy kép készült.

Még egy viszonylag fájdalommentes hazadzsipnizés és egy-két jó kis hamburger vár ránk aznap mielőtt lefeküdtünk aludni, kicsit félve, hogy mi lesz velünk másnap.

3 Tovább

Camiguin, a vulkánsziget

A hosszú, Fülöp-szigeteket átszelő utazásunk végcélja Camiguin vulkanikus szigete volt. Azért választottuk ezt a szigetet, mert van rajt hét darab vulkán, a környéken remek lehetőség nyílik a tengeri élőlények nézegetésére és nem utolsó sorban, mert marha jól mutatott a képeken.


Miután berendezkedtünk egy kedves a mi fogalmaink szerint leányanya hátsókertjében, a tengerpart mellett, rá kellett jönnünk, hogy a képek egy része átverés: Camiguinnak nincs fehér homokos tengerpartja, illetve van egy szép homokzátony pár száz méterre a parttól, bent a vízben, de ami valójában van neki, az nagy, barna kavicsos, sziklás. Sára végtelenül ki volt ábrándulva a frissen felfedezett átveréstől, így se napozni, se fürödni nem lehetett.


Másnapra szermányoltunk egy motort, és elindultuk körülmotorozni a szigetet, mivel a tengerpart mentén sorakozó településeket egyetlen hosszú-hosszú körútra fűzték fel a filippínók. A sziget eme sajátosságának köszönhető az is, hogy csak két típusú tömegközlekedési eszköz létezik: az óra járásával megegyező és ellentétes irányba menő (ők a konfúzió kedvéért eastbound és westbound néven keresztelték el.)


A sziget fővárosa csak három utcából áll, így nem éri el azt a kritikus méretküszöböt, ami elegendő egy Jollibee fenntartásához. Ez később komoly nehézségeket okozott az étkezésünkben, mivel két opciónk maradt: vagy eszünk hideg pacalt hideg rizzsel kondérból az út szélén, mint a helyiek, vagy elmegyünk a három nagyon drága, kizárólag külföldieknek szánt étterem egyikébe. Átmenet egyszerűen nem volt.


Camiguin növényzete minden előzetes elképzelésünket felülmúlóan buja. A különféle kúszónövények minden létező magaslatra napok alatt felkúsznak. Azt is hamarosan megtudtuk, hogy miért van ez így: ez a környék egyetlen szigete, ahol ezer méter fölé magasodó hegy található, ami aztán folyamatosan a felhők közé burkolózik, és csapolja belőlük a vizet. Jobb esetben naponta két komoly zivatar formájában, rosszabb esetben napokig tartó esőzésként.


Az első napot átvészeltük egy nagyobb felhőszakadással, a továbbiakon azonban sajnos fél napokra a szállásunk falai közé korlátozott minket a zuhé. Hegyet mászni még a helyiek sem indulnak úgy, hogy reggel nem látják a hegytetőt. Mi egyszer sem láttuk. Mikor egyszer megkíséreltük egy meleg forrástól felfelé bevenni az egyik kisebbik csúcsot, az ott dolgozó malterhordó munkások – akik nyilván beszéltek angolul, ez a Fülöp-szigetek - azt tanácsolták, jöjjünk vissza holnap hajnalban, fogadjunk egy vezetőt drágáért, különben estig fogunk bolyongani odafent, a felhőben.


A kagyló-korall-hal lesegetéssel hasonlóan jártunk: a helyek pont olyan messze voltak, hogy mire odaértünk motorral, általában épp zuhogott vagy beesteledett, vagy legrosszabb esetben: zuhogott beesteledett és kilyukadt a kerekünk. Esőben ugyan kifizetheted a belépőt megnézni a halakat vagy kagylókat vagy akármit, ami épp ott van, csak sajnos nem látsz semmit a felkavart víztől, és Donsolban már volt szerencsénk sok pénzért vásárolt sűrű, sötét tengerhez.


Így leginkább csak motorozgatással és a sziget életforma vizsgálatával töltöttük az időnket. A helyiek még filippínó mércével is nagyon lazák, legszívesebben a házuk előtt, az eresz alatt sajátos, térdfelhúzós pózban horpasztanak egész nap, néha mennek kicsit fel-alá, de esküszöm, itt senki nem dolgozik. Estefelé minden második ház elé kipakolnak három kondér kaját, hogy eladják a szomszédságnak, aki immáron literes San Miguel sörösüveggel a kezében csoszog fel-alá a sziget kivilágítatlan utcáin.


Felfedeztük továbbá, hogy rengeteg a szabadon kószáló „for some reason always shouting” szellemi fogyatékos, akik leginkább az út közepén szeretnek sétálni valamilyen kinccsel a kezükben. Az egyikük kicsit megkergette a motorunk, de amúgy kedvesek voltak.


Négy nap motorozgatás és több méregdrága paszta elfogyasztása után végül összeszedelőzködtünk, vettünk két jegyet vissza Boholra, s aggódtunk a Japánban zajló események miatt, pár napon belül ugyanis Manilából Osakába tartó gépre volt jegyünk.

0 Tovább

márc30

Tervezzük Kínát. Igazából Marci tervezi, Sára pedig az illusztrációs háttérmunkát végzi. És ragaszkodik hozzá, hogy ideírjuk, a térképet ő rajzolta. Azóta van szebb is.

0 Tovább

A rizsföld gyermekei

Újabb gyerekes különkiadás, most a Fülöp-szigetekről, pontosabban az északi rizsteraszok vidékéről.

Menő gumicsizmás:

Csimpaszkodott.

Rengetegen Marci körül.

A leghuncutabb, aki üldözött bennünk, és csépelte Marcit PET palackkal.

Csak tekerte-tekerte a szalagot..

Eleinte még pózoltak szépen,

aztán már bohóckodtak össze-vissza.

Kukucsost játszottunk, a fotók kedvéért majdnem lezuhantam a  rizsbe.

Ő a legszebb.

Amíg a hangosabbja lent tombolt körülöttünk ők csak csendben szemléltek bennünket a biztonságos távolból. Azért a fotónak ők sem tudtak ellenállni.

Ő is bátyó hátán kapaszkodott fel: amikor a tesóját lefotóztam, elbújt az anyukája mögé, de mikor lejjebb másztam a teraszok között, akkor addig kiabált utánam, amíg vissza nem kapaszkodtam ŐT IS megörökíteni. Akkor persze megint szégyenlősködött.

És Marci kedvence a végére:

0 Tovább

Fentről le. Nagyon le. 2.rész

Másnap tűrhetően korán kelve elindultunk Taclobanba. Ez egy tündéri triciklissel kezdődött és egy hosszú buszozással folytatódott. Ezt a buszutat mindketten végigrettegtük, ugyanis a teljesen őrült buszsofőr és két haverja – akiknek a buszon betöltött funkciója végig kérdéses maradt – autóversenyt játszottak a jóindulattal mondjuk kétsáv szélesnek nevezhető úton.


Falvakon süvítettünk át, az út mentén játszó kisgyerekeket dudáltunk le az árokba, hol vizzel-hol porral borítottuk be a falusiakat. Minden alkalommal, amikor leelőztünk egy járművet, hangos üdvrivalgást csaptak, amikor pedig buszt sikerült lehagynunk, akkor hátrarohantak mutogatni a másik sofőrnek.


Akárhányszor meg kellett állnunk letenni vagy felvenni egy utast, aggódva kémleltek ki az ablakon, hogy ellenségünk utolér-e bennünk az utasokra elvesztegetett idő alatt. Egy rémálom volt az út, mindenki két kézzel kapaszkodott, több nő imádkozott is. Én megpróbáltam aludni, Marci meg kényszeresen nézte az utat, mikor sodrunk el egy kisgyereket.


Végül lelkileg igen ziláltan, de épségben megérkeztünk Taclobanba, amiről mindent elmond, hogy a legérdekesebb hely még talán a fentebbi műanyag biszbaszbolt volt. A hotelünk ingyen reggelivel csábított bennünket, úgyhogy kivettünk egy tűrhető szobát, és a kötelező gyorsétterem után nekiálltunk sorozatokat nézni. Íme a reggeli, félreértés ne essék, csak az egyik volt ingyen:


Másnap vasárnap lévén szinte minden zárva volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy levágassuk Marci haját, és kidzsipnizzünk a reptérre. Itt egy szolid három órát üldögéltünk a váróteremben, néztük az odakint zuhogó esőt, és reménykedtünk, hogy fel fog szállni a gép az időjárás ellenére is.


Nem volt gond, időre érkeztünk Cebuba, ahol egy taxisofőr teljes döbbenetünkre a lehető legnagyobb természetességgel bekapcsolta a taxiórát, mikor beszálltunk az autóba. Cebu a drága szállásairől ismert,  mi a neten foglaltunk egy emberi árút előre, ami megérkezve nem bizonyult jó döntésnek. Az undorító közös fürdő csak tetőzte a kiújult torokfájásom miatti elkeseredésemet, és a laoszi után elérkezett egy újabb lokális, könnyes mélypont.


Másnap aztán minden rendbe jött, mintegy két órás keresgélés után leadtunk az útlevelünk a kínai nagykövetségen egy kéthónapos vízumigényléssel, és a kikötőbe taxiztunk hajót fogni Boholra. A fedélzeten valamiért emeletes ágyak sorakoztak, egy ilyenen néztünk filmet, hogy elüssük az ötórás utat. Az előrelátón a szárazföldön betárazott nyalókákból csak egyikőnknek jutott, Marci szájából ugyanis annyira igyekezett kivenni egy kisfiú, hogy az enyémet nekiadtuk. Innentől folyamatosan ömlött a nyál a szájából, folyt ki patakban a nyalóka mellett-alatt-felett, végig a kezén, a ruháján, anyukája reménytelen harcot űzött egy törülközővel, úgy látszik, a nyalókázást is tanulni kell. Mindenesetre nagyon aranyos volt.


Cebuban kivettünk egy olyan nagy szobát, hogy cigánykerekezni lehetett volna benne, ha tudnánk. Rájöttem, hogy tágas szobában sokkal jobb érzés aludni, más fejlemény nem volt. Másnap el is hajóztunk Camiguin szigetére egy icipici komppal, ahol egy hét óta először láttunk nyugatiakat az ötvenes szexturistákon kívül: egy izraeli, alter, szörfös, beachboy testvérpár személyében. A külső azonosítójegyeik alapján ausztrálnak kellett volna lenniük, tovább kell tökéletesítenem a külföldi-meghatározóm.


Velük egységfrontot alkotva körülbelül húsz vércséből kiválaszotttunk egy szerencsést, aki elvitt minket rozsdás dzsipnijén a szállásokhoz, ahol némi hezitálás után kiválasztottunk egy tengerparti házikót 4000 Ft-ért. A srácok tisztázták velünk, hogy Ozora Magyarország (egyre inkább azt érzem egyébként, hogy Magyarország Ozora) beköltöztek a szomszédunkba, mindenki elvonult a maga verandájára, és hallgatta csendben a tengert. Öt napja először pihentünk igazán, olyan volt, mintha végre hétvége volna egy szarabb hét után.

1 Tovább

Fentről le. Nagyon le. 1.rész

Cápali és Cápeti után nekivágtunk nagy odüsszeiánknak Donsoltól Taclobanig. Ez nyilván senkinek nem mond semmit otthon, a lényeg, hogy eléggé északról igyekeztünk délnek. Fentről-le, így még érthetőbb, Baranyai tanár úr meg – egyetlen és örök földrajz tanárom – beírt nekem egy egyest a képzeletemben, esetleg levelet fontolgat a szüleimnek az esedékes bukásról.


De az már rég volt, Baranyai tanár úr alakja is fakul, nem úgy mint ez a rövidke kis út, ami igen éles, és még egy darabig mindkettőnk szorongani fog, ha eszünkbe jut. Bizonyára megszépül idővel, és a következő vizsgaidőszakomban arról fogok álmodozni a Szabó Ervinben, hogy bőrig ázva egy dzsipniben kucorgok húsz másikkal meg két kukorékoló kakassal a Fülöp-szigetek belsejében, de most még friss az élmény, és gyerekek, nagyon rossz volt.


Szóval úgy kezdődött, hogy Donsolból eldzsipniztünk háromszoros áron egy fontos útelágazásig, ahol feldobáltak minket egy ütött-kopott buszra, amivel elszáguldottunk egy kicsit nagyobb porfészekbe, mint az előző. Itt három másodperc alatt találtunk egy dzsipnit a faluig - de lehet, hogy megkockáztatok egy kisvárost -, ahonnan hajó jár a Fülöp-szigetek legszegényebb szigetének Allen városába.


A dzsipniből kiszállva azon nyomban betuszkoltak egy riksába a cuccainkkal együtt, és lévén, hogy zuhogott az eső, nem is tiltakoztunk, keresi fel-alá a halál a kikötőt. A riksás is hasonlóan gondolkodhatott, nem is kereste halálra magát, egész pontosan ötven métert motorozott velünk, hogy az első sarkon lefordulva mosolyogva kitegyen, nesztek, kikötő.


Ilyenkor az embernek minden önuralmára szüksége van, hogy ne kezdje el fojtogatni a vigyorgó barmot - miközben persze magára haragszik, hogy palira vették-, de rendszerint ellenáll a kísértésnek, mogorván fizet, mond egy csúnya mondatot, és lelép a helyszínről. Mi is berohantunk a kikötő épületébe, illetve berohantunk volna, ha beenged a két kishölgy. De nem engedtek be – monszuneső, négy táska -, hanem előbb elgyalogoltattak az épület másik oldalánál lévő jegypénztárhoz, hogy a körülbelül 50 Ft-nyi „terminál díjat” befizessük.

Itt még nem volt vége az állomáska fenntartásához elengedhetetlen munkatársak sorának, itt következett ugyanis a biztonsági őr. A hivatását komolyan vevő biztonsági őr mind a négy táskánkat szakmai botjával alaposan és kíméletlenül kutatta át mielőtt beengedett volna az akkorra már mennyországnak tűnő koszos váróterembe. Amikor az egyik táska hátában fekvő könyvkupacról halálos komolysággal megkérdezte, hogy „guidebooks?”, akkor már centire voltunk a „nem, bazd meg, balta”-tól, de hősiesen csak annyit mondtunk halkan, „yes”.

Bent aztán hiába kerestünk jegypénztárt, sehol semmi. Előbbi jóbarátunk csak azt hajtogatta, hogy üljünk, mert még van egy óránk az indulásig, egy rosszarcú, valamiért ronda overált viselő férfi megpróbált ránk tukmálni két jegyet egy két óra múlva induló hajóra, ami nem is Allenbe vitt, senki nem beszélt angolul (eddig mindenki mindig mindenhol beszélt angolul!), senki nem tudott semmit, kint ömlött még mindig, vészesen közeledett a délután öt, és mindenki tökéletesen érdektelen volt a problémánk iránt.


Utoljára Indiában éreztem magam ennyire ignorálva, ennyi rosszindulattal körülvéve, ennyire kiröhögve, kezdtemvalóban kiakadni, amikor a biztonségi őr úgy mellékesen odavetette, hogy „You go Allen? Loading, 2 minutes.”. Összekapkodtuk a cuccunk és rohantunk ki az ajtón, kétségbeesve keresve a hajónkat. Nagyon durván esett, bokáig állt a víz, alig láttunk valamit, rohantunk egy találom irányba, én immáron flip-flop nélkül, az lecsusszant út közben.
Végül megtaláltuk a hajónk, vettünk két szétázott jegyet, és a kocsikat, kisteherautókat kerülgetve megkerestük az utastermet. Itt tíz étlen óra után ettünk egy csipszet, és megtépázva ültünk végig két órát néma csendben a háborgó tengeren hánykolódó kompon.


Allenből még tovább kellett jutnunk aznap Calbayogig. Egy sikertelen minibuszos kísérlet után elriksáztunk a buszállomásra, ahol bepréseltük magunk egy dzsipnibe az addig viszonylag száraz útitársaink rendkívüli örömére. Még olyan három óra zötyi után aztán megérkeztünk, és egy pár perces triciklizést letudva már a hotelszobánkra alkudtunk. Éhségünket persze kizárólag gyorsétteremmel lehetett enyhíteni, be is tértünk kettőbe is, biztos, ami biztos.


Aztán már csak aludtunk mélyen.

0 Tovább

márc29

Fa Maminak Camiguin szigetéről.

0 Tovább

márc28

0 Tovább

márc27

Japán horror díszlet Camiguin szigetén. (Egy vulkánkitörés lerombolta keresztény templom romjai között épült kisebb templom.)

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Kompok

Kompország for real!

0 Tovább

márc26

Prémium benzin a motorunkba a sarki vegyesből.

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Kalamay

Helyi édesség kókusztejből, darált ragacsos rizsből és barnacukorból keverve. Visszatöltik az üres kókuszdióba, úgy lehet venni. Édes, mint a bűn, állaga a takonylabdáé. Innentől a magyar neve kalamaly.

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Hamburger reggelire, ebédre és vacsorára

A filippínók rajonganak a gyorséttermekért. Olyannyira ilyenekbe szeretnek járnak, hogy - a kifőzdéken kívül - egyszerűen alig tudtunk normális éttermet találni. A kétéves kisgyerekek is itt reggeliznek anyuval.

Az egyik kedvenc helyi lánc a Jollibee, de a Burger King-en kívül minden nemzetközit megtaláltunk. Az ilyen külföldi láncok is igazdonak a helyi ízléshez, úgyhogy rizst, laposhalat és kolbászt mindegyikben lehet enni. Ahogy mindegyikben van minimál hamburger is fillérekért, íme a Mcdonalds-os változat 100 Ft-ért:

Mi is sokat ettünk gyorsétteremben, ami az elején csodás felüdülést és egy egész kicsi Budapestet jelentett. Aztán ahogy egyre többször kényszerültünk rá, egyre nehezebben gyűrtük le a hamburgert és egyre rosszabb volt, miután megettük.

0 Tovább

márc25

Csoda felhők a Bohol-tenger felett.

0 Tovább

made in Fülöp-szigetek: Dzsipni!

Íme A Tömegközlekedés a Fülöp-szigeteken.

Rövidebb távokon, városon belül, falvak között kizárólag ilyennel lehet mozogni. Leinted, megáll, beszállsz. Kopogtatsz a vázon az apróval, megáll, kiszállsz. A hátrébb ülők pénzét az utasok előreadogatják a vezetőnek, aki visszaküldi a visszajárót a farzsebéből vezetés közben (a felelősségteljesebb a pirosnál). Olcsó, mindenki tudja, hogy mennyit kell fizetnie a távért, amit épp megtesz, nem tudjuk, hogy a tudás tanult vagy örökletes. Minket tudatlanokat mindenesetre egyetlenegyszer húztak le egy nagyon turistás helyen, egyébként mindig annyit fizettünk, mint a helyiek. Ilyet még nem tapasztaltunk Ázsiában, Isten áldja a filippínó dzsipnisofőröket sokáig.

A kötelező (szőke) Jézusos:

A belső kialakítás Sárával:

Egy konzervatív északról:

Egy Mercedes:

Az új generációs:

Az elfelejtett, út szélén rohadó:

0 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

2012.07.11.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.

Utolsó kommentek